Hiába élek Amerikában, nem tudok elszakadni az otthoniaktól. Boccs, ha sokat emlegetem a szeretteimet, de a blogomon keresztül ki tudom beszélni magamból a gondolataimat, nekem ez segít. Itt is vannak barátaim, de ez nem olyan. 3 hónapja élek itt. Beával nagyon közel vagyunk egymáshoz, és ez nagyon jó. Olyan más lenne minden, ha nem úgy alakítja a sors, hogy együtt utazunk, együtt élünk itt, nagyon közel egymáshoz. Vannak itt új ismerősök, Jaime, Vikas, Chris és még sorolhatnám, de az igazi barátságok kialakulásához évek kellenek, vagy az, hogy nagyon kompatibilis legyél a másikkal. Sosem fogom azt érezni, hogy ide tartozok. De örülök, hogy itt élhetek. Olyan dolgokat látok itt, amiket otthon sosem. De mi az ár érte? Nem láthatom a szeretteimet, mert ők otthon vannak. Viszont van egy második igazi családom, és ne higyjétek, hogy minden au pair elmondhatja ezt magáról. 100-ból 3, ha igen. Tegnap, mikor lefekvés előtt jó éjszakát kívántam a második anyukámnak, beszélgettünk egy picit, majd megöleltem, és elmondtam neki, mennyire szeretem. Ő is mondta nekem. Nagyon jó érzés volt. Olyan nehéz az ilyen pillanatokat kibírni sírás nélkül. Nagyon szeretem ezt a nőt. Nem anya ő nekem, barát. Igazi barát. Nagyon értékes ember és szuper anya. A baba ragyog, amikor meglátja őt. Olyan szép pillanatoknak vagyok a szemtanúja minden nap.
Minden hétvégén utazok. Szerelmes vagyok a metróba, a metróalagutakba. Olyan hangulata van, hogy az számomra megunhatatlan. Imádom használni a kis okos kártyámat utazás előtt, és után. Annyira jól ki van dolgozva a rendszer. Otthon is ezt kellene, bár akkor több ezer ember munkája megszűnne a bérlet és jegy pénztáraknál, és a sok ellenőr. Úgy sajnálom az országomat. Olyan szép ország. Picike, de csodás. Sokat osztják nekem a qrva jó tanácsokat, melyek szerint itt kellene maradnom. Nem értem, miért gondolják azt az emberek, hogy valaki, például én boldog lehetnék a szeretteim nélkül, és boldog lehetnék egy férfi mellett, aki nem érti a nyelvem, és nem is fogja soha. A 7 éves öcsém festett nekem egy magyar zászlót, mielőtt utaztam. Itt van a szobámban. Gyönyörű alkotás. Bárcsak ebben a pillanatban megpuszilhatnám a kis tehetséges kezeit.
Azon is sokat gondolkodok, hogy fogalmam sincs, mit hoz a jövő számomra. Komolyan mondom, elképzelésem sincs arról, mi lesz a munkám, vagy milyen suliba fogok még járni. Hatalmas meglepetés az egész. :) Élvezem. Az élet valami hihetetlenül jó dolog. Minden nap annyira szép tud lenni, ha hagyod. Nagyon nehéz a baba, és eleinte a hátam fájt hetekig, most a térdem. Nagyon sokszor felemelem őt naponta és ez megviseli a testem, az ízületeim. De tudjátok, én a térdfájásnak is tudok örülni, mert vannak lábaim. Érzem, hogy élek, még akkor is, ha néha fáj. Olyan szomorú, hogy ha haza megyek, sok depressziós, életunt embert fogok látni, akiket betemet a hitel, az adósságok. Az is szomorú, hogy otthon minden ember olyan furcsán néz a másikra, ha az mer furcsán, egyedi stílusban öltözködni, vagy viselkedni. Na itt lesz*rják, hogy nézel ki, mit csinálsz. Tetszik. Otthon egy pillanatig nem fog érdekelni, mit szólnak az emberek. Mindig is mertem önmagam lenni, ezután is pofátlanul az leszek. :)
Fuck yeahh :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése