Olyan sokat gondolkodok az emberi viselkedésen, a reakciókon. Mindenkiből mást vált ki minden helyzet. Nincs két egyforma ember, vagy kinyilatkoztatás. Érdekes. Kezdem ott, hogy mikor bajban van valaki, mikor lelkileg kezd a teljes összeomlás felé sodródni, valahogy eltűnnek a nagy barátok. Marad az a néhány, aki a füléhez tudja emelni azt qrva telefont, vagy tud írni pár sort, vagy akár kopogás nélkül is képes benyitni az ajtón, ha tudja, rosszul vagy. Szükséged lenne segítségre. Nekem van néhány ilyen ember az életemben. hálás is vagyok értük. Egyik legjobb barátom már két éve nem vacakol a kopogással. :) Köszönöm ezt a jó szokását, sokszor volt mellettem, amikor szinte senki más nem. Persze ez az én hibám is volt, hiszen honnan tudnák az emberek, hogy bajom van, ha nem szólok nekik. Egyik legjobb barátom Debrecenben kórházban feküdt egy kisebb műtét után, talán még beszéltünk is előző este, de egy szót sem szólt. Igazából senkinek. Nem akarta, hogy bárki is aggódjon. Épp Debrecenben voltam, mikor megcsörrent a telefon. "Szia, ráérsz? Kórházban vagyok, egyedül vagyok. be tudnál jönni?" Akkor értettem meg, hogy ő számít rám, amíg élünk, ez így lesz már. 20 perc múlva ott voltam, de nem volt szabad megnevettetnem, mert fájt volna neki. Nagyon aggódtam. Sosem felejtem el azt az érzést, mikor nem tudtam, mi történt, csak azt, hogy kórházban van, és még le sem tettem a telefont, a fél cipő már a lábamon volt. Egy másik igazi barátom, még mielőtt barátok lettünk volna, és évekig köszöntünk egymásnak, de sosem beszéltünk, egy reggelen megállított az utcán. Tudta, hogy engem egy évvel azelőtt szörnyű veszteség, tragédia ért, és ő sajnos elveszítette a szüleit. Nem egyszerre, de nem tudta feldolgozni a tényt. Megkérdezte, nekem sikerült e. Jobban vagyok e már. Mert ő nagyon nincs jól. Délután 6-kor elsétáltam hozzá, leültünk a konyhában, és elkezdtünk beszélgetni. Hajnali 6-kor mentem haza. Addig a konyhában ültünk, az asztal két végén, és kerestük a válaszokat az élet nagy kérdéseire. Párat talán találtunk is, és a mai napig is. 16, maximum 17 éves voltam. Ma 23 vagyok. Sírtunk a kiutazásom hajnalán. Ő mindig a barátom lesz. Volt egy másik ember, nagyon messze tőlem, Magyarország másik végén él. Szerette az egyik kedvenc sorozatom. Tudta, mennyire nagy örömet okozna nekem, így mind a 7 évad, 14 DVD benne volt egy nagy, pufi borítékban, amit a postás adott a kezembe. Ez nagyjából 4-5 éve volt. Amíg élek tisztelni fog, és lelkileg mellettem áll majd.
Egy másik igazi barátom úgy lett, hogy a lyukas óráimban mellette ültem az informatika óráin. A tanár is jó fej volt, hogy egy kis 16 éves lány beülhetett egy évekkel idősebb fiúosztály óráira. :) 23 vagyok, ő is gondoskodott arról, eddigi életem legjobb nyarát töltsem otthon. Sikerült. Éppen betöltöttem a 19-et, mikor elkezdtem egy kreativitást fejlesztő iskolát. Ott megismertem egy embert, akitől nagyobb csodabogarat nem hordott még hátán a Föld szerintem. A lelke és a személyisége annyira bonyolult és összetett, minden szava olyan értékű, hogy azt le kellene jegyzetelni. Ő sem a valóságban él, egy teljesen szürreális és néha bizarrnak mondható saját kis világban. Talán ebben hasonlítunk a legjobban. Ő is mindig lesz nekem, ez soha nem volt kérdés. Anyukám 20 éves volt, amikor megszülettem. Letett az ágy közepére és csak nézett engem hosszú perceken át. Tudta, szeretni fog, amíg dobog a szíve, de ha létezik olyan, akkor utána is. Nem tudom, hogy lett ennyire különleges a kapcsolatunk, nem vagyunk hasonló személyiségek. Abban viszont azonosak vagyunk, hogy túlélők vagyunk,. de a legerősebb fajtából. :) Tisztelem őt, mélységesen. Szerencsés vagyok, hogy az ő méhében kezdhettem el furcsa kis életem. A testvéreim nagyon varázslatos emberek. Furcsa, az egyik öcsémnek olyan komoly a felfogása sokszor, mint egy 40 évesé. A másiknak pedig, mint egy 30 évesé. Az egyik 18, a másik csak 7. Hihetetlen különleges emberek, szeretem őket nagyon. Hogy én se lógjak ki a sorból, már kb. 50 vagyok...:)
Az életem nagyon furcsán alakult mindig is, és sokszor nagyon nehéz volt felállnom a szobám szőnyegéről. Sírtatok már annyit, hogy órákkal később úgy éreztétek, már nincs több könnyetek? Hogy mind elfogyott? Furcsa érzés. Üres. Van még egy barátom, aki úgy tudja nekem elmesélni a dolgokat, ahogy senki más. Úgy meg tud nevettetni, ahogy senki más. Úgy el tud gondolkodtatni egy egy szavával, ahogy senki más ezen a világon. Úgy meg tud lepni, ahogy más nem. Úgy megért engem, és annyira elfogad, ahogy más nem lenne képes soha. Mindenkinek adom ezt a tanácsot: Ha szerencsések vagytok, megtaláljátok azt az embert, akiről ezt mind elmondhatjátok. Őt válasszátok. Akkor nem érhet baj. Lehet van 2-3 ilyen ember mindenki számára egy élet alatt, nem csak egy esélyed van, és ha nem sikerült, akkor ba**hatod az életedet. Ez nem így van szerintem. De ha egyet is találtok, becsüljétek meg, de kegyetlenül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése